-

-

2014. április 18., péntek

Vivicittá 10km 2014




A márciusi külföldi megmérettetések után hazai pálya felé vettem az irányt. A berlini verseny után két héttel (április 13.) került megrendezésre a Vivicittá Városvédő Futóverseny, aminek a 10 kilométeres távjára én is beneveztem. Berlin után már alig vártam, hogy újra átélhessem a tömegfutóversenyek nagyszerű hangulatát. Természetesen az is benne volt a várakozásomban, hogy ezúttal a mezőny legelején végezhessek, amire azért itt Budapesten jóval több esélyem van. Tavaly ugyebár 2. lettem ugyanezen a távon, ezért most logikus lett volna az aranyra menni, ugyanakkor idén erősebb mezőny állt össze, így nem volt egyszerű dolgom. Az első helyezésre az aktuális papírformák alapján nem volt reális esélyem, hiszen az olimpikon Kovács Tomi, valamint Józsa Gábor is rajthoz állt. Ráadásul egy héttel a verseny előtt egy kisebb betegség ért engem, ami miatt 3 napot teljesen ki kellett hagynom, utána pedig egy kisebb náthával kellett gyorsan formába jönnöm. A versenyre azonban kifejezetten jól lettem, viszont nem tudtam, hogy pontosan mire leszek képes. A verseny előtt beszélgettem Józsa Gáborral, aki egy korábbi sérülés miatt gyenge formáról számolt be. Úgy gondoltam, hogy most akkor őt jó lenne esetleg megfogni, mert az mindenképpen nagy „skalp” lenne. Nekem egy kicsit gyengébben ment a versenyzés a tervezettnél, Gábor pedig ellentmondásosan jól ment, így ez a kísérlet most nem jött össze. Ennek ellenére nincs okom a panaszra, mert sikerült megszereznem a 3. helyezést, ráadásul fél perccel jobb idővel értem célba, mint tavaly (mostani időeredményem: 31:21).
Az időjárás szinte tökéletes volt, úgy 19 fok környékén mozgott a hőmérséklet, és szél is csak a rakparton fújt valamennyi. A megfelelő bemelegítés és a hangulatos rajtolás után azonnal az élbolyba sorakoztam, szorosan Kovács Tomi mögé. Meglehetősen jól ment a futómozgás, és az sem viselt meg különösen, hogy az első kilométerünk kereken 3 percre sikeredett. Igazán hangulatos volt a verseny, mert egész sok futó jött még közvetlenül mögöttünk, és a Margit-sziget pedig tele volt szurkolókkal. A Margit-hídra kiérve is lazán ment minden, de éreztem, hogy figyelni kell a takarékosságra, mert a tempónk csupán 3:04-es iramra „lassult”. 




A második kilométer után Tomi jelzésére én is átvettem a vezetést. Természetesen így korrekt a dolog, mindez pedig még nem esett nehezemre, meg amúgy is pont ezt a tempót tervezetem be előzetesen magamnak. Ez után a nagyszerűen felújított Kossuth-tér környékére értünk, ahol jó kacskaringós útvonal nehezítette a dolgunkat. Itt még abszolút biztonságosan tudtam futni, de azért már éreztem, hogy nem egy olyan egyszerű ezt a tempót tartani, mint ahogy elkezdtük.. Ahogy kikeveredtünk ebből a kanyarok sűrűjéből, és elhagytuk a 4. kilométert is, vészesen jelentkezni kezdtek a fáradtság első jelei. Mindeközben Tomi kisebb beleerősítéseket iktatott a futásba, mert Ő nyílván az első helyezésre törekedett, a sebesség pedig láthatóan nem jelentett számára problémát. Mindeddig Józsa Gábor mögöttem szuszogott, ezért azt hittem, hogy ha elém kerül is, akkor sem fog jelentős mértékben megelőzni. Hát ez nem így történt. Az 5. kilométer környékén (részidőnk nagyjából 15:20 volt!) kezdtem egy picit lemaradozni a Tomitól (rakpart – kisebb széllel), erre Józsa Gabi hirtelen beelőzött – nyilván nem akart egy kicsit sem leszakadni. Ez felettébb meglepett, és gyors felzárkózásra késztetett. Itt azonban éreztem, hogy nekem ez most már túl heves iram. Valahogy a légzésem terheltté vált, és a mozgás sem volt már annyira dinamikus. Vélhetően a korábbi nátha hatása jelentkezett, ráadásul az orrüregem még a verseny napján se volt kellőképpen kitisztulva. Miközben szenvedve szakadtam le az élbolyról a rakpart közepén, eszembe jutott a tavalyi Vivicittá szereplésem, ahol egy hasonló holtpont után fordultak jóra a dolgok. Ez némiképp megerősített szellemileg, lelkileg, de azért éreztem, hogy itt most gyorsabban kell szaladni, ezért a 3. hely bebiztosítása kezdett reálissá válni. 



Sajnos két kilométer alatt már majdnem 100 méter hátrányt összeszedtem, ugyanakkor a tempó mérséklődése révén tudtam egy kis erőt tartalékolni a tisztességes befejezéshez. Nem volt egyszerű dolgom, mert a triatlonos Tarnai Laci nem sokkal utánam következett, a mérsékelt iramom pedig azért mégiscsak 3:10-12 volt. Hála Istennek annyira mindenképpen meg tudtam újulni, hogy a Margit-hídon visszafutva még előnyt is szerezzek a 4. helyezetthez képest, a Margit-sziget utolsó másfél kilométerén azonban egy kicsit már kiengedtem, mert éreztem a 3. helyezés biztonságát, a futás pedig nagyon nem esett jól a korai holtpont miatt. Az utolsó kilométer idén is nagyon lassan telt, de egyszer ez a futás is véget ért. Hálás vagyok Istennek, hogy ilyen előzmények után is hamar ilyen jó formába tudtam jönni! Idén tehát bronzérmet szereztem 31:21-el (3:08-as ezrek), előbb-utóbb pedig remélem meg lesz az aranyérem is!





2014. április 7., hétfő

Berlin Félmaraton 2014

A jeruzsálemi futás után 9 nappal (március 30-án) került sor a berlini félmaratonra, amire sportszakmai szempontból a tavaszi szezon legfontosabb versenyeként tekintettem. Gyakorlatilag egész télen erre a versenyre készültem, mert szerettem volna az ősszel elért félmaratoni teljesítményemet egy hasonló, lehetőleg valamivel jobb eredménnyel megerősíteni. A januári és februári időszak során elég jó minőségű edzésmunkát tudtam folytatni, és a jeruzsálemi 10 km is jó felkészülési állomásnak bizonyult. Egyedül a február végi - március elejei kihagyás jelentett kisebb törést, ami összességében azért nem borította fel a terveket, de utólag nézve egy pici hátrányt azért mégis képezhetett. Végül is 01:07:11-es idővel, az abszolút 21. helyen érkeztem be a világ egyik legismertebb, legnagyobb szabású félmaratonján. Habár pont egy perccel jobb időt szerettem volna futni, azért összességében mégis elégedett vagyok, mert csak 17 másodperccel maradtam el az egyéni csúcsomtól (ami félmaratonon kis különbségnek számít), ráadásul az őszihez képest könnyebben ment a futás, a mozgásom pedig kifejezetten lazább volt. Mindezeken felül pedig fontos azt is megjegyezni, hogy pusztán a részvétel is hatalmas élmény volt, hiszen ilyen nagyszabású (32 000 induló csak a félmaratonon!), nagy presztízsű tömegfutóversenyen még nem indultam, továbbá az is rendkívül emlékezetes számomra, hogy elit futó kategóriában, ennyi profi futó között futhattam. 

Egyébként azért választottuk éppen ezt a versenyt, mert a berlini pálya kifejezetten a gyorsaságáról híres, és még viszonylag közel is van hazánkhoz. A verseny előtti napon egy nagyszerű városnézés keretében le is „ellenőriztük” a város adottságait. Bejártuk a versenypálya első három kilométerét (ami egyébként pont érintette a fő látványosságok egy részét – Brandenburgi-kapu, Dóm, Parlament..), és  megbizonyosodtunk róla, hogy a kiváló útminőség mellett teljesen lapos, egyenes utak jellemzik a pályát. Hála Istennek a hétvégére felmelegedett az idő, ezért egyre inkább úgy tűnt, hogy az öltözködéssel nem lesz probléma. Végül az óraátállítás ellenére is nagyjából 15 fokban rajtolhattunk, ami a célba érkezéskor már 18 fok lett – tökéletes hőmérséklet. A bemelegítésem viszonylag jól sikerült, és különösen tetszett, hogy az elit sátor közvetlenül a rajt mellett lett elhelyezve, így a rajthoz állás és a verseny előtti teendők nyugodt körülmények között történhettek. A rajt nagyon hangulatos volt, hiszen több mint 30 elit futó volt még rajtam kívül az első sorokban, közöttük több mint egy tucat afrikai – világszínvonalú futók. Az első pár száz méteren jó gyorsan mentünk, de egyáltalán nem fárasztott ki. Aztán ahogy ráfordultunk a Karl-Liebknecht Strasse-ra, már kialakultak a különböző bolyok. A kenyaiak hamar eltávolodtak, velük csupán három fehér futó tartott. Ezután következett a mi 8-10 fős bolyunk, amelynek többnyire az elején futottam.


 Az első kilométerek nagyon nyugodtan teltek. Örültem neki, hogy a 3:08-as tempó kifejezetten nem tűnt gyorsnak, és a hőmérséklettel sem voltak gondok. A pálya továbbra is nyíl egyenesen haladt, az út szélén folyamatosan drukkoltak. Egyre biztatóbb volt, hogy még 5-6 kilométernél sem éreztem semmi fáradtságot, a légzésem tehát nyugodt volt, és a mozgásomat is jónak éreztem. Időközben utolértünk egy afrikai futót, aki ezáltal a boly vezetésébe besegített. Erre már nagy szükség volt, mert arra lettem figyelmes, hogy túlságosan sokat megyek elől, ami úgy általában nem valami gazdaságos. Aztán 31:35-nél érkeztünk meg a 10. kilométerhez, ami abból a szempontból tetszett, hogy jelentősebb fáradtságot továbbra sem éreztem, ugyanakkor matematikailag nem tűnt kedvezőnek, hiszen az eredeti tervhez képest ez egy kissé lassú kezdésnek értékelhető. Utólag visszagondolva azt mondom, hogy szerencsés lett volna egy 20-25 másodperccel gyorsabban kezdeni, mert így se fáradtam volna el jobban, mégis lett volna egy kis időtartalék a második felére. Ezután sajnos a boly lankadni kezdett, mivel észrevétlenül lassultunk 3-5 másodperceket kilométerenként, és valahogy vezetni sem akart senki. 12 km-nél még mindig friss voltam, de az óra már kerek 38 percet mutatott, ami azért nem szomorított el, de éreztem, hogy ebből igazán jó futás már csak úgy lehet, ha az utolsó 5 kilométeren valami akciót hajtunk végre. Ezt ebben a pillanatban még teljesen reálisnak éreztem, viszont aztán 13 kilométer után valahogy meglepetésszerűen fáradni kezdtem. Természetesen nem történt semmi extra, csak egyszerűen eltűnt az addigi frissesség és már nem éreztem olyan nagy lendületet a gyorsításhoz, hanem egyre inkább a tempótartás tűnt reálisnak. Mindeközben egy kis ellenszél is hátráltatott, ami inkább csak a vezetéskor jelentett hátrányt. 13 és 16 között talán még volt bennem annyi lendület, hogy akár gyorsíthattam is volna, de ez most nem jött össze. Aztán 16 és 17 között a boly erősebb futói (3 másik versenyző) határozottan az élre álltak és megkezdődött a hosszú hajrá. Az órámra nézve láttam, hogy a 66 perces idő sorsa most dől el… Nem volt túl sok motivációm, de azért összeszedtem magam, és egy 2 km-t még bírtam velük menni. Ezután szétszakadoztunk, és mindenki ment, ahogy bírt. Hát, én itt egy kicsit alulmaradtam, ezért a 67 perces határból éppen kicsúsztam (az egyik spanyol és luxemburgi srácnak pont sikerült becsúszniuk). 


 

Így végül 01:07:11-el értem célba, ami egyáltalán nem szomorított el, de egy kicsi elégedetlenséget azért éreztem. Főként azért, mert a verseny első fele kifejezetten jól indult, és utána is viszonylag könnyedén ment a futás. Jobb taktika, csapatmunka esetén azért jobb eredmény is összejöhetett volna. Úgy éreztem, hogy maradt még bennem némi tartalék, csak azt az első 15 km során kellett volna beleadnom, mert az utolsó kilométerek így is – úgy is kemények. Végül is ez a futás nagyjából ugyanolyan színvonalú volt, mint a tavaly őszi, tehát elmondhatom, hogy már van a lábamban még egy igen gyors félmaraton! A helyezéssel kapcsolatban érdekes volt, hogy a helyszínen hivatalos eredmény híján azt hittem, hogy úgy a 15. hely környékén értem célba. Amikor hazaértem, akkor nagy csodálkozásomra kiderült, hogy csak a 21. vagyok. Persze, amikor megláttam, hogy az első 15 befutó kenyai, akkor már megkönnyebbültem… Az afrikaiak olyan gyorsak voltak, hogy még megszámolni sem volt idő őket a rajt után… Az eredmény értékelésével kapcsolatban még szeretném azt is megjegyezni, hogy európai versenytársaim mind legalább 3 évvel idősebbek voltak, ami számomra külön biztató… A továbbiakban folytatódik a tavaszi versenyszezon rövidebb távokkal, de előfordulhat, hogy még egy félmaratonnal is megpróbálkozom.