Brucker Citylauf 2014 (Ausztria)

A tavalyi évhez hasonlóan a júniust idén is úgy terveztem, hogy a tavaszi lendületet felhasználva bevállalok még néhány kevésbé jelentős, ugyanakkor építő jellegű utcai versenyt. A nyári pályaversenyek számomra úgy sem játszanak, a nyári alapozást pedig elég június végén, július elején elkezdeni. Június 7-én ezért újra rajthoz álltam a Brucker Citylauf-on (Ausztria, Burgenland), ahol már tavaly is két bronzérmet szereztem. Idén azt a hírt kaptam, hogy afrikai futók nem jönnek, így nagy eséllyel hajthatok a győzelemre. A sógoroktól pedig amúgy sem kell tartani, mert náluk elég kevés a „veszélyes” futó. A versenyre Rezessy Gergő és Jenkei Peti vitt le, továbbá még Ferenc Kata jött velünk a BEAC-ból. A határ közeli kisvárosba szinte pillanatok alatt megérkeztünk, ahol további „honfitársak” jelentek meg: Kálovics Anikó, Kovács Ida, Kis Áron, Tóth Lívia… Úgy tűnt, hogy a dobogót idén is kibérlik a magyarok – hozzá kell tenni, hogy ez tényleg egy kis versenynek számít, csak hát a pénzdíjra rögtön ugranak a „hungry” futók… A verseny végül  tényleg edzés jellegűre sikerült, ugyanis egyedül a lányoknál jelent meg egy viszonylag gyorsabb futó, egyébként pedig magunk között rivalizáltunk, illetve a hőséggel kellett még megküzdenünk, ami kifejezetten zavaró volt. A délután derekán rendezték meg a hagyományos egymérföldes sprint futamot, amin én is elindultam és Hála Istennek sikerült is könnyedén megnyernem. A táv első felét eléggé erősen megfutottam, utána azonban kicsit visszafogtam magam, hogy maradjon még erőm a pár órával későbbi Hauptlaufra. Azt hiszem, néhány másodperccel gyengébb időt futottam, mint tavaly, de akkor hajrázni kellett a bronzéremért, tehát egészen más volt a szituáció.

Ezután egy kis pihenő és frissítés után hozzákezdtem a 10 kilométeres főfutamra való bemelegítésemet. Egész könnyed formában éreztem magam. Jenkei Petin nem igazán volt ellenfelem, ezért nem kellett túl gyors iramban gondolkoznom. Ennek ellenére én azért szerettem volna egy nem túl erőltetett, de azért szép, sportos időt futni (31:30 körül). Mivel a mozgásom, lendületem kifejezetten rendben volt, továbbá az állóképességem is minden bizonnyal még jó szinten lehetett, ezért nem aggódtam a 10 km felől. A verseny aztán már más körülményeket tárt elém, mint ahogyan előzőleg elképzeltem. Az első pár kilométeren egy 3:10 körüli iramot mentünk, ami nekem még egész jól ment, Peti azonban 3-4 km felé leszakadt. A győzelem felől tehát már nem volt kétségem, az időeredmény azonban egyre nehezebb feladatnak tűnt, mert a meleg időjárás sokat kivett belőlem, amit a kanyargós pálya és az egyedül futás csak tovább nehezített. Ugyan féltávnál még 15:46 volt a részidőm, de utána visszavettem az iramból, mert nem akartam ebben a hőségben idő előtt kikészülni. A hátralevő kilométerek így viszonylag eseménytelenül, egy enyhe, folyamatos lassulással teltek el. Végül sikerült a 10 km-t is megnyernem, az időm pedig 32:30 lett. Utólag nem is bánom, hogy az időeredmény nem lett annyira nagy szám, mert idén új útvonalon futottunk és így legalább jövőre nem lesz olyan nehéz pályacsúcsot futni… Ki tudja, lehet hogy egy év múlva is visszatérek!

Plitvice Félmaraton

 

  

Június első napjára aztán mégis csak összejött egy félmaraton, mégpedig a Horvátországban található csodálatos Plitvice-tavaknál. Erre a félmaratonra viszont egész másként tekintettem, mint mondjuk a berlinire. Az időeredmény ugyanis itt nem lényeges, mert a hegyi jellegű pálya és a különleges táj miatt amúgy sem lehet jó időket futni, ezért itt inkább egyfajta élményfutásról lehet beszélni. A teljesítménynek viszont azért mégis van jelentősége, mivel az egyéni verseny 1-6. helyezettjét pénzdíjjal jutalmazzák. A félmaratonra már május elején beneveztem, végül pedig Berecz Lajos segítségével tudtam kijutni a versenyre. A helyszín valóban nagyon szép volt, de körülnézni szinte egyáltalán nem tudtam, mert a verseny előtti napon csak este, sötétedésben tudtunk megérkezni, másnap pedig majdnem egész nap esett az eső, ráadásul délután már el is kellett indulni, hogy még normális időben haza tudjunk érni. A turisztikai élményt így főként a futóverseny nyújtotta, ami viszont igazán egyedülálló volt, hiszen több mint egy óráig csodálhattam az UNESCO Világörökség részét képező Plitvice Nemzeti Park fantasztikus természeti „kincseit”. 

A verseny útvonala ugyanis úgy lett megszerkesztve, hogy a nemzeti park legjellegzetesebb látnivalóit több oldalról megkerülte, majd a táv második felében érintette is azt. Mindez igazán esztétikus volt, fizikálisan viszont annál inkább megterhelő. Az első 9 kilométer végig lejtő volt, ami egy olyan szerpentinen vezetett, amely időnként a szakadék szélét is érintette – ilyenkor alkalmunk nyílt a fotókról ismert tavas, vízeséses táj megtekintésére. Útközben százával jöttek szembe a távol keleti turisták, miközben én 3 kenyai társaságában nyargaltam lefelé – nem mindennapi látvány lehetett, az biztos. Lefelé stabilan tartottuk a 3 perces iramot, ami szemmel láthatólag kicsit sem erőltette meg fekete vetélytársaimat. Nekem sem volt különösebb problémám, de azért nagyon résen kellett lenni, mert időnként bejött néhány gyorsítás, ami majdnem leszakított. Emellett az átlagosnál jobban koncentrálni kellett a testtartásra, mozgásra és a légzésre, mert az ilyen hosszan tartó lejtőnél sok minden máshogy működik (izommunka, erőbeosztás, lépés..stb.), ráadásul mindez a sérülésveszély elkerülése érdekében is fontos. Nagyjából a 9. kilométernél érkeztünk le a völgybe, majd hamar emelkedőbe fordult az utunk. Itt igencsak kapaszkodni kellett, mert nem sokat lassítottak a többiek, emellett nagyon furcsa érzés volt majd’ félórányi kemény lejtőfutás után egyszer csak felfelé menni… Tudtam, hogy innen már szinte csak emelkedők lesznek, hiszen amit idáig lefutottunk, azt most vissza kell mászni. Kicsit gondba kerültem, hogy milyen taktikát válasszak a továbbiakban, mert azért volt egy olyan álmom, hogy valamelyik afrikait legalább megszorongassam. A célkitűzésemnek egyébként reális alapja is volt, ugyanis a verseny előtt a menedzserük arról számolt be, hogy az egyik kenyai kifejezetten „gyenge” a többihez képest. Hát nem tudom, a verseny első felében ez nekem egyáltalán nem tűnt fel… 

A verseny pályája ezt követően felkanyarodott egy meredek hegyre. Itt értük el a 10. kilométert és egyben egy frissítő állomást. Az időnk még most is nagyon sportos volt (30:20), én azonban erre a szakaszra eléggé elfáradtam, mert a lejtő-emelkedő drasztikus váltását valahogy nem tudtam elég jól kiheverni. Erre rátett egy lapáttal még a frissítés is, amit annyira elrontottam, hogy sajnos leszakadtam az afrikaiakról egy 10-20 métert. Persze ha nagyon akartam volna, akkor egy turbóval felzárkózhattam volna, de egy gyors, reális kalkuláció után arra jutottam, hogy ebben a pillanatban nem vagyok „partiban” velük, mert ők valószínűleg csak kóstolgatják a versenyt, én pedig egy jelentősebb fáradási ponton próbálok átlendülni. Ezen kívül úgy voltam vele, hogy még csak úgy is fél távnál járunk, ezért akár még lehet szépíteni is a helyezésemen. Sok emelkedő van még hátra, így előfordulhat, hogy valamelyik afrikai valóban kifárad és akkor szépen fel lehetne majd zárkózni. Sajnos az elkövetkező 3 kilométeren egy folyamatos, kifejezetten meredek emelkedőt kellett legyűrni, ami korántsem volt alkalmas az eddigi fáradalmak kipihenésére vagy valamiféle megnyugvásra, erő gyűjtésre. Emiatt kénytelen voltam viszonylag lassabb iramot választani, ami sajnos egy jó 150 méteres hátrány kialakulásához vezetett. Ezen a ponton belenyugodtam, hogy valószínűleg marad a 4. hely, mert most egyszerűen nem gyorsíthatok, ugyanis tartalékolnom kell a maradék erőmet a hátra lévő 7-8 kilométerre, amely még jó pár emelkedőt tartogat magában. Persze ha az élbolyban jelentősebb szakadás történne, akkor mindent meg fogok tenni az előzésért. A verseny harmadik harmadában a nemzeti park legszebb vidékeire „látogattunk el”. Időnként kanyargós erdei utakon vagy épp sziklás mezőn keresztül haladtunk (természetesen aszfaltos úton), majd lefutottunk az egyik legkülönlegesebb vízeséses tóhoz, amelyet volt szerencsém egészen közelről megcsodálni, ugyanis egy fahíd vezetett át rajta. 

Ezeken a szakaszokon már teljesen eltűntek előlem a feketék, mert az útvonal eléggé kacskaringós volt, és vélhetően az előnyük is valamelyest továbbnőtt. Kicsivel később volt egy fordító, ahol megláttam ellenfeleimet visszafele futni – ebből nagyjából lemérhettem a közöttünk lévő távolságot, ami sajnos másfél perc körül volt. Mivel továbbra is hárman, együtt futottak, ezért már láttam, hogy az utolsó három kilométer nem lesz elég a felkapaszkodásra. Ezen kívül azt is lestem, hogy vajon mögöttem milyen messze jön a következő versenyző, ugyanis eddig nem észleltem semmilyen veszélyt, ugyanakkor nem tudtam elképzelni, hogy egy vagy kettő vagy éppen öt perc múlva jönnek az „üldözők”… Amennyire sikerült a fordítónál belátni, úgy azt észleltem, hogy több mint két percig nem jön senki, tehát nincs veszélyben a negyedik helyem. Miután a helyezések nagyjából eldőltek, az időmet vizsgálva számolni kezdtem, hogy mik az esélyek, ugyanis elég jó részidőnél jártam, ezért úgy gondoltam, hogy ha már marad a negyedik hely, akkor legalább az időeredmény legyen minél szebb. A verseny előtt kb. a 73 percet láttam esélyesnek ezen a 3-400 méteres szintemelkedéssel megtűzdelt pályán. A vége felé úgy tűnt, hogy 71-72 körül is simán meglehet, ezért a végére megpróbáltam minél jobban összeszedni még magam.  Az utolsó másfél kilométer nagyon lassan akart véget, mindenesetre a végén aztán meglepően frissen és gyorsan célba értem: Nagy örömre 70:21-nél értem célba, ami egy ilyen pályán elég jónak számít, az afrikaiaktól pedig mindössze szűk két percet kaptam, ami szintén biztató 21 km-en. Hálás vagyok ezért a szép eredményért. Úgy gondolom, hogy erőnlétileg sokat dobott rajtam ez a futás, mert azért közel sem átlagos körülmények között kellett teljesíteni a 21 km-t. Nem utolsó sorban ezt a maratonfutás felé is egy biztató előrelépésnek látom.